Erdélyben önkénteskedtek az NKE-sek

 

 

‹›×

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem szívesen vesz részt jótékonysági megmozdulásokban: gondoljunk csak a várostisztogatásokra vagy a karácsonyi adománygyűjtésekre. Ehhez hasonló az idén második alkalommal megrendezésre kerülő nyári erdélyi karitatív munka is. Hatod magammal volt szerencsém egy hetet eltölteni Tusnádfürdőn, a Szent Ferenc Alapítvány keretei közt működő Szent László Gyermekotthonban, mely évente 75 gyermek ellátásáról gondoskodik.

A programban résztvevő hallgatókat megkérdeztem, hogyan értékelték az önkéntes munkát. Szakony Martina szavait idézve: „Az első pillanatoktól kezdve nagyon hangulatos volt a hely, sajátos épület különleges környezetben. Hegyekkel, dombokkal körülvett kis házikó, mesébe illő. Nagyon szép az elhelyezkedése, a benne élő gyermekek pedig még varázslatosabbá teszik.” Vitai Fruzsi szerint bár kicsi és zsúfolt, mégis otthonos, meleg, nincs „iskola feeling-je”. A házban lakrészek voltak kialakítva, ahol egy-egy nevelő lakott a saját „családjával”, mely átlagosan 12 gyermeket jelentett. A gyerekek vegyes korcsoportban, nemek szerint kerültek elosztásra. Sok testvér lakik az otthonban, arra külön figyelmet fordítanak, hogy ők egy családban legyenek.

Jelentkezésünk fő motivációja a gyermekek iránti szeretet és a tenni akarás volt. Barabás Dóri például kifejezetten örült annak is, hogy Böjte Csaba testvér munkáját segítheti – még ha közvetett módon is. Haris Anna pedig imádja Erdélyt, és ahogy ő fogalmazott: „egyik álma vált valóra, hogy nem csak a gyönyörű tájat, de az erdélyi magyarok életét is megismerhette közelebbről”.

Én személy szerint sokkal inkább éreztem ezt az egy hetet egy nagy közös nyaralásnak, mintsem munkának. A gyerekek ugyanis egészen kicsi koruktól kezdve besegítenek a „házimunkába”, így nekünk főként az ő felügyeletük, a velük való játék volt a feladatunk – amely mindamellett, hogy kimerítő, mégis szórakoztató volt számunkra is. Valószínűleg azért is éreztem ezt, mert a gyermekek többször is elvittek minket a környéken kirándulni, megmutatták a helyi nevezetességeket (úgy, mint a wellness, a kalandpark, az Apor-bástya, vagy a Sólyomkő). Sőt Annával kettőnknek volt szerencséje ellátogatnunk egy zarándoklatra is: Csíkszépvíztől sétáltunk át Csíksomlyóig 70 résztvevő és Böjte Csaba testvér kíséretében.

A reggeli után takarítás volt a program, természetesen ebbe is besegítettünk, aztán kezdődhetett a játék! Játszottunk velük sorversenyt, elvittük őket a játszótérre, különböző labdajátékokat mutattunk meg egymásnak, a kisebbeket pedig ebéd után mesével altattuk el. A nevelőnők igazán hálásak voltak ezekért, hiszen ők a felszabadult időt a ház körüli munkára tudták fordítani.

Sok-sok kedves élménnyel tértünk haza, nehéz kiemelni egyet. Azt az önzetlen szeretetet és kedvességet, amit itt kaptunk nem fogjuk elfelejteni soha, és a világnézetünk, a rászoruló emberekhez való viszonyunk is sokat változott. Megtanítottak minket arra, hogy nem a külsőségek fontosak az életben, hogy mennyire hálásnak kell lennünk, azért amink van, és ahogy az egyik nagyfiú mondta: „a szívünkkel kell elnyerni a másik ember szívét”. Dórinak úgy tűnik ez az első pillanatban sikerült is, számára az egyik legmaradandóbb élmény, amikor az otthon legkisebb lakója, egy 3 éves kisfiú rögtön az első találkozásukkor átölelte, majd az ölébe ült. „Azért volt csodálatos dolog ez a számomra, mert ekkor jöttem rá, hogy ezeknek a gyerekeknek milyen hatalmas igénye van a szeretetre, és örültem annak, hogyha csak egy kicsit is, de én is tudok adni nekik az itt eltöltött rövid idő alatt.”

Vasárnap este templomba mentünk az otthon lakóival. Fruzsi szavaival élve a mise gyönyörű és meghitt volt, mint a nyugalom szigete. A gyerekek viselkedése egytől-egyik példaértékű volt, mindegyikük tudta az imákat, még a legkisebbek is. Az, hogy kiskoruk óta a hagyományok tartására és a tisztességes életre nevelik őket, tiszteletre méltó és hatalmas értéket ad nekik. A magyar nyelvet ízesen, de gyönyörűen beszélik, tisztában vannak gyökereikkel, történelmükkel és nagyon szeretnék megnézni Magyarországot. Szeptember közepén pár gyermek Magyarországra látogat, reméljük, lesz alkalmunk találkozni velük és hasonló módon vendégül látni őket. Hiszen a székely emberek vendégszeretete és közvetlensége messze földön híres, ebben az egy hétben ezt a saját bőrünkön is megtapasztalhattuk. A nevelők minket is úgy kezeltek, mintha a „sajátjaik” lennénk, a ház vezetője, Tibor pedig rengeteget mesélt nekünk Székelyföldről, az ottani szokásokról, hagyományokról, nyelvi különlegességekről és a mindennapjaikról. Egyik este kopogtatás hallatszott az ajtónkon: itt a medve! Bár már a megérkezésünk éjszakáján a buszból is láttunk egyet, nagyon izgatottak lettünk, pizsamában szaladtunk ki. Hatalmas és egyben ijesztő élmény volt testközelből látni egy medvét, de az ottlakóknak ez egyáltalán „nem nagy szám”, Tibor el is ijesztette mikor közelíteni kezdett felénk.

Az olvasók számára idillinek tűnhet – és az is volt, de el kell mondanom azt is, hogy mennyi hiányossággal küzdenek az itt élők. Hogy a 75 gyerekre mindössze 7 nevelő jut, hogy a konyhán egy szakácsnő dolgozik, és hogy vannak olyan gyerekek, akik testvérként ketten alszanak egy ágyban. Mind egyetértünk abban, hogy a gyermekeknek a legnagyobb segítség az lenne, ha több felnőtt lenne körülöttük és így még több szeretetet és odafigyelést kapnának. Habár rengeteg önkéntes érkezik hozzájuk, ők csak „jönnek-mennek”, leginkább az érzelmi biztonság és az állandóság hiányzik az életükből. Csonka Zsófi szerint nevelőknek leginkább ezek a segítő kezek válnak hasznukra, de a modernebb háztartási eszközök (mint pl.: mosogatógép, szárítógép, stb.) is jól jönnének a ház körül, úgy ahogy egy-két férfi, aki karbantartja az épületet és az udvart és néhanapján ráncba szedi a rakoncátlan gyerekeket.

Annak pedig, aki hasonló megmozdulásra készül, csak azt tudjuk tanácsolni, hogy szívvel-lélekkel csinálja, legyen nyitott, kérdezzen sokat, tájékozódjon előre, legyen türelmes, barátságos és rugalmas, így az akadályokat is könnyen veszi majd és biztosan egy életre szóló élménnyel gazdagodik. Úgy ahogyan mi is.

Szerző: Benedek Fanni

Fotó: résztvevők